Olvasnivaló

"Suszter, maradj a kaptafánál" latin megfelelője a "Sutor ne ultra crepidam", mindkét nyelvben létezik ez a tréfás figyelmeztetés, hogy mindenki a saját kompetenciáin belül mozgolódjon.

(lat.) a. m. ne feljebb varga a kaptafánál. Plinius szerint (Historia naturalis 35, 36.) egy varga Apelles képén kifogásolta, hogy egyik cipőn egy fűzőlyukkal kevesebb van, mint kellene; a művész megigazította a cipőt, de midőn másnap a sikerében elbizakodott varga az alak combját is kifogásolni kezdte, Apelles bosszúsan rákiáltott: Sutor ne ultra crepidam! Ezért közmondásszerűen alkalmazva azt fejezi ki, hogy mindenki csak abba szóljon bele, amihez ért.

Forrás: Pallas Nagylexikon

 

Szabó Krisztián cipészmester: A szakma szépségei II.

Pápán jártam Berta Kálmán kaptafa készítő mester műhelyében egy volt osztálytársammal, akivel együtt végeztük el a bőripari iskolát. Fontosak számomra az ilyen szakmai események. Inspiráló hatásuk van. Jó érzés belelátni, ezáltal közelebb kerülni egy másik mesterséghez, ami szorosan összefügg a sajátommal. Élményszámba megy beszélgetni a mesterrel, meghallgatni, amit mond a megmunkálandó fák-, és különböző anyagok tulajdonságáról. Megnézni a gépeket, akár munka közben is, hallani egy-egy érdekes történetet róluk, és a kaptafákról, amik esetenként akár közel száz évesek is lehetnek. Látni a hatalmas fatönköket, és a munkafolyamatokat, amik által egyre finomodnak a méretek, formák, és végül kialakulnak a tetszetős kaptafák, sámfák, melyekre jó ránézni, kézbe venni, érezni az illatukat, és tudni, hogy mindezek hasznos szolgálatot tesznek majd azáltal, hogy remek cipők készülhetnek a kaptafákra, a sámfák pedig hozzájárulnak ahhoz, hogy a lábbelik tovább megőrizzék formájukat.


A kaptafa elengedhetetlen része a cipőkészítésnek. Fontos, hogy jól illeszkedjen a láb alakjához, továbbá fontos az is, hogy formáját tekintve – ami leginkább az orrformát illeti – tetszetős legyen. Előbbi a kényelmet szolgálja, utóbbi a divatos megjelenést. Időnként nem könnyű feladat elérni azt, hogy mindkettő érvényesüljön.

 

Végül egy személyes élménnyel zárom ezt a néhány gondolatot. Fent említett szakmai látogatásunk alkalmával folyton visszatértem egy kaptafához, mert nagyon tetszett a formája; majd megkérdeztem a modell nevét, hogy megjegyezhessem egy esetleges későbbi megrendeléshez. Mire a kaptafa készítő mester elmondta, hogy annak még nincs neve, mert az egy új kidolgozású forma, és azzal folytatta, hogy megkapja az én nevemet. Rendkívüli megtiszteltetésnek éreztem - a "Szabó fát".

 

 

Paola Pollo: Giorgio Armani (részlet)

A stílus elegancia, nem pedig extravagancia. Nem az a lényeg, hogy felfigyeljenek, hanem hogy emlékezzenek rád.

Az elegancia csúcsa: Ha önazonosak vagyunk.

Egy alacsony, pocakos férfinak nem azzal kell foglalkoznia, hogy mit vegyen fel, hogy magasabbnak látsszon. Én sosem ideális alkatokra tervezek, magam is mindössze 169 centi vagyok. Az ember legyen olyan erős, hogy vállalja önmagát. Alacsony ember is felvehet bő szárú nadrágot. Felejtse el, milyen magas; férfiasan öltözködjön, az a lényeg.

Hagyjátok el, ami felesleges, becsüljétek meg a kényelmeset, és fel fogjátok fedezni a puritanizmus eleganciáját.

Fontos dolog a divat, de nem azért, hogy mi tervezők megszedjük magunkat. Azért fontos, mert reális tükre a kornak, kifejezőeszköz, amelynek segítségével megmutatkozhatunk, másképpen is kifejezhetjük, hogy „ez vagyok én”.

Az elegáns férfi elsősorban a cipőjéről ismerszik meg, aztán a zoknijáról. Én leginkább fehér pamutot viselek, elegáns ruhához pedig sötétkéket vagy feketét.

A hülyék sosem elegánsak. Az intelligens ember ezzel szemben két rongyot is ésszerűen passzít össze, tehát mindig elegáns.

Cary Gant szabályának nevezem: „Úgy öltözködj, hogy amikor meglátsz egy képet magadról, ne lehessen megállapítani, mikor készült.” Ő tudta, mi az elegancia elméletben is, gyakorlatban is.

Szerintem se férfi, se nő ne kövesse vakon az előírásokat, döntse el ki-ki maga, mi tetszik neki, mi nem. Nem minden helyes, nem kell mindent elfogadni, nem kell mindent megvenni. Attól függ, kik vagyunk, és nem feltétlenül pénztárca, mint inkább mentalitás kérdése. Ahányan vagyunk, annyifélék vagyunk, meg kell tanulnunk a saját fejünk után menni.

Az elegancia intelligencia és mértéktartás.

A stílus abban rejlik, hogy megtaláljuk az egyensúlyt három tényező közt: kik vagyunk, mi áll jól nekünk, és hová tartunk. Ezt az egyensúlyt tükrözze az öltözködésünk. Az én stílusomnak az a lényege, hogy érezzük jól magunkat a ruhánkban és egyáltalán a bőrünkben, ha szoknyát, ha sortot, ha nadrágot veszünk fel.

Bárki lehet elegáns, aki tisztában van a határaival és az alkatával.

A stílus az egyetlen igazi luxus, amit mindenki megengedhet magának, ha van pénze, ha nincs; az elegancia pedig úgy érhető el, hogy elnémítjuk a lármás irányzatokat. 

  

József Attila: Csoszogi, az öreg suszter

Csoszogi, az öreg suszter ott ült háromlábú székecskéjén az ablak mellett, hogy jobban lásson, amikor öltögeti a kemény hegyű, szurkos fonalat. Az ablak ugyan éppen nem mondható tisztának, a hideg is behúz már rajta – de mit tesz az Csoszoginak, az öreg suszternek, aki ha azt mondja, hogy a cipő meglesz estére, akkor azt úgy lehet tekinteni, mintha maga az újonnan talpalt tükrösszélű cipő nyikorogna az ember lábán. Igaz, hogy Csoszoginak, az öreg suszternek fűtenivalója sem igen volt, de meg ki hallott olyat, hogy egy szegény ember, egy címzetes cipészmester, aki bizony csak foltozó suszter, októberben begyújtson a háromlábú kis vaskályhába. A kályha ilyenkor még a padláson hűl, még előbb szuszogva le kell hozni, s lekefélni a vasporos kefével. Csoszogi, az öreg suszter tehát az ablak mellett ült, az alacsony asztalka előtt, amelyen keresgélni szokott, mert hisz nem lehet olyan könnyen eligazodni a rengeteg szögletes skatulya meg kerek pléhdoboz között. Nagyon sok a lapos skatulya, a szoba is az. Alacsony mennyezetű, mintha görnyedt volna, mint maga Csoszogi, az öreg suszter.
   Hogy lehet valódi embernek ilyen kitalált neve? Úgy, hogy néha, amikor jókedvében találták, és megkérdezték tőle, hogy és mint van, azt felelte tréfásan: „Hát csak csoszogok, csoszogok.” Persze, ilyesmit nem kérdeznek az embertől, ha bosszankodik, nála is csak olyan alkalmakkor érdeklődtek ebben az irányban, amikor a szeme hunyorgásán látni lehetett, hogy no, most még meg is lehetne cirógatni, mert elérti a tréfát. Hogy öreg, az meg különösen látnivaló, ehhez nem kell nagyon szemügyre venni a képéből körös-körül kiálló szürke sörtéket. S hogy suszter, azt ő maga jelentette ki, amikor valaki a talpalni-sarkalni való cipőjét hozta azzal, hogy „tessék jól megvarrni, Csoszogi bácsi, lefeslett a kapli!” Aztán ez a valaki még hozzátette, némi kényszeredett mosollyal: „Talpalással egyelőre nem lendítem föl a tisztes cipészipart!” Erre Csoszogi, az öreg suszter, amint vizsgálgatván az orra elé tartotta az említett lábbelit, mintegy sértődötten, de lassan és határozottan fölemelte a fejét, kissé oldalról ránézett a zavart mosolyba burkolódzó péklegényre, és bosszúsan, de önérzetesen, tájékoztató hangon odamondotta: „Suszter vagyok én, nem cipész!” Amire a péklegény még zavartabban, még tájékozatlanabbul mosolygott, ő meg, nem kapván választ, széles fekete hüvelykujjával nyomogatni kezdte a cipő kapliját, és a hibák tanulmányozásába mélyedt.
   Csoszogihoz, az öreg suszterhez ezúttal egy gyerek állított be, egy gyerkőc, piszkos-szalmaszínű haján hátracsapott sapkában, amelynek hátul úgy lógott ki a bélése, mint ami tömzsi, fekete nyelvet ölt a világra. Az ellenző alatt fakó arc, amelyből zöldfőzelék színű szemek csillantak elő, mint patakocskától derűs oázis a sivatagban, vagy mint a sártól szikkadt cipőre freccsent kenőcs. Kiskabátját nagy emberre szabták, nem kisgyerekre, de nagy ember nemigen hordhatja ekkora foltokkal a könyökén, pláne ha a varrás mellett már megint feslik a szövete. A kabát alatt lógott a nadrág, gondolkodásra késztető üleppel, szára vége pedig ott harangozott tenyérnyire a boka fölött. És a cipő. Igen, a cipő. Azt már javítani hozta a gyerek.
   – Jó napot! – mondta, amikor belépett. Olyan hangon szólt, mintha még nem döntött volna egészen, hogy nagyon bátor legyen-e, vagy nagyon félénk. Csoszogi, az öreg suszter csak a szemével nézett oda, meg se mozdította a fejét.
   – Mit akarsz? – morogta, mint aki nem akar egészen goromba lenni.
   – A mama küldött, hogy tessék kijavítani a cipőmet – felelte a gyerek. – A mama mondta, hogy egy foltot kell rátenni, és akkor tart még.
   – Hol a cipő?
   – A lábamon – hangzott a világ legtermészetesebb hangján.
   Csoszogi, az öreg suszter hallgatott, és működött tovább. A gyerek meg némán csak állt. Csoszogi unta meg hamarább.
   – Talán a lábadhoz varrjam a foltot!?
   – Nem, nem, mindjárt levetem – lélegzett fel a gyerek. Azzal úgy, állva, minden fűződzködés nélkül, lerántotta egymás után a cipőt. Nagy tisztelettel akarta átnyújtani, tehát alig fogta, és kétszer lepottyantotta. Végül Csoszogi kirántotta a kezéből. De adta is vissza.
   – Ezen a cipőn nincs mit javítani.
   – Tessék?
   – Ezen a cipőn nem lehet segíteni!
   – De a mama mondta, csak egy foltot kell rátenni. A mama mondta.
   – Nem lehet. Nem állja a varrást. Kérge sincs.
   A gyerek vádló, könyörgő, reménytelen hangon megszólalt:
   – De így nem lehet benne járni!
   – Ne járjon a szád! – dünnyögte Csoszogi. – Nincs olyan rossz cipő, amiben ne lehetne járni. Amelyikben nem lehet járni, az már olyan rossz, hogy azt csináltatni se lehet.
   A gyerek halkan, kétségbeesetten mondta:
   – De a mama küldött, amikor elment a moziba, hogy hozzam el Csoszogi bácsihoz, majd meg tetszik csinálni. Ideadta a pénzt is mindjárt.
   Csoszogi erre kemény és hajthatatlan lett.
   – Úgy, amikor moziba ment, mondta az anyád, hogy hozd a Csoszogi bácsihoz! Hát mondd meg az anyádnak, azt üzeni a Csoszogi bácsi, vigye a cipődet a moziba, majd ott megcsinálják!
   A gyerek erre, ha lehet, még jobban megijedt, szinte siránkozni kezdett.
   – Nem a moziba ment a mama, hanem az Újpesti Moziba takarítani!
   Csoszogi hallgatagon tett-vett, dolgozott. Közben félszemével oda-odapislantott az elkeseredetten helytálló, meg sem mukkanó gyerekre.
   Aztán mégiscsak megszólalt, mintha csak társalogni akarna.
   – Te vagy annak a Vanicseknénak a fia?
   – Én.
   Megint hallgattak. Csoszogi összeráncolt szemmel, látszólag nagy gondban bőrszalagot kezdett vékonygatni.
   – Neked van öcséd is?
   – Van. Még egy húgom is.
   – Az öcséd is olyan csirkefogó, mint te, mi?
   A gyerek nem tudott mit válaszolni. Megint hallgattak. Végre Csoszogi rezzentette meg a gyereket.
   – Hol van az a cipő? – kérdezte, mintha csak most hallana róla először, és lerakta az öléből a kaptafára szegezett felsőrészt.
Nézte, forgatta, nyomogatta, miközben – már csak a gyerek kedvéért is – csóválgatta a fejét. Aztán se szó, se beszéd, hozzálátott.
   Óriási darab foltokat rakott az oldalára meg a talpára, különböző elhasznált bőrökből. A gyerek közben hallgatagon letelepedett az egyik kis székecskére. Végre, vagy másfél óra múltán ismét lábbelinek lehetett használni a mesterművet.
   – Nesze, itt van.
   A fiú örülve a cipőnek, de a rendkívüli foltoktól meglepetten, rebegte:
   – Köszönöm! – És már húzta is fel. Aztán félénken feltette a kérdést:
   – Mit kell fizetni?
   Csoszogi hallgatott. A gyermek második kérdésére odadörmögött:
   – Húsz fillér. – És krákogott hozzá. Aztán még, a maga számára hozzámorogta: – Elég olcsó.
   – Tessék, Csoszogi bácsi!
   Egy ötvenfilléres lapult Csoszogi kemény, szikkadt markában. Csoszogi megnézte, elővette az asztalka fiából ragadós pénztárcáját, beleejtette, majd darabonként olvasva, lassan gondolkozva gondosan kiszedett nyolcvan fillért, és az ujjai közt oszlopba gyűjtve, belenyomta a gyermek kinyújtott tenyerébe.
   – Itt van vissza.
   A gyermek számolni kezdett. Elpirult, látszott, hogy küszködik magával. Nyújtotta a számolást, ő maga úgy érezte, hogy egy örökkévalóság óta számol. Végül nagyon kevéssé természetes hangon megszólalt:
   – Csoszogi bácsi, többet tetszett visszaadni.
   – Nem adtam én.
   – Én nem tudom, Csoszogi bácsi. Én ötvenfillérest adtam, a Csoszogi bácsi meg pengősből adott vissza.
   Csoszogi, az öreg suszter rátámadt a szegény gyermekre. Egyre feljebb vitte a hangját, míg végül mintha egészen dühbe gurult volna.
   – Ötvenfillérest adtál, én meg pengősből adtam vissza? Annyira a csirkefogáson jár az eszed, hogy azt sem tudod, mit adsz ki a kezedből? Hát azt hiszed, hogy csak úgy lopja az a szerencsétlen anyád a pengősöket? Megszakadhat, te meg így herdálod el a keresetét! Semmirevaló kölyök! Fogod mindjárt a pénzt, te csibész! Széthasítlak, ha meghallom, hogy az anyádat is be akarod csapni, ha neki is csak ötven fillérből adsz vissza! Minden falat kenyérért kár, amit beléd tömnek, te málé! Nem mész mindjárt!?
   A gyerek megriadt, kihátrált és becsapta maga mögött az ajtót. De Csoszogi, az öreg suszter még sokáig morgott magában, a fonalat is elszakította, mintha valóban nagyon haragudna.

 

Részlet A női szépség fenntartásának, ápolásának és növelésének titkai c. könyvből (1887)

A lábak

Kit ne bájolt volna el életében egy kicsi, szép formáju, elegánsan felczipőzött lábacska? Ki ne találta volna olykor, hogy ez a pikáns kis valami sok mindenféle tökéletlenségért kárpótol s elragadóvá teszi birtokosnőjét még akkor is, ha épen nem hasonlit a szépség istennőjéhez? De ez a szép kis valami, hogy széppé váljon s szép maradjon, gondos ápolást igényel – tán még gondosabbat s főkép jóval komplikáltabbat a kéznél.

A jó formáju láb középszerü hosszusággal és szélességgel, megfelelő alaku ujakkal és jó magas lábfejjel bir. Ha ez utóbbi nem bir a kellő magassággal, a láb lapos lábbá válik s bármily kicsiny, megszünt szép lenni. A láb fejlődésére nagy hatással van a lábbeli. Oly gyermekeknél, kik mezitláb járnak vagy rossz, durva lábbelit hordanak, a láb egészen máskép fejlődik, mint jómódu emberek gyermekeinél, kik kis koruktól fogva mindig czipőt viselnek, még pedig olyan czipőt, mely a lábbal együtt változik, azaz a láb fejlődése szerint mindig megujíttatik.

Az értelmes nő, ki szépségét kellő tiszteletben tartja, nagy gondot fordít lábaira. Naponta mossa, keféli, dörzsöli, simitja, már azért is, mert elhanyagolttatásuk visszataszító kellemetlenségeket, de még igen fájdalmas bajokat is eredményez, mint a minők tyúkszem, benőtt köröm, fájdalmas keményedések stb. Ép úgy kell tehát a lábat gondozni, mint a kezet. Ezen  gondozás a következőkből áll: Lábfürdő; a lábak puha kefével való kefélése; a körmök tisztitása és csiszolása, a keményedések vagy tyúkszemek eltávolítása éles késsel vagy finom ráspolylyal.

....

Mi a czipőt illeti, meg kell jegyeznünk, hogy azon téves fogalom, mintha a szép lábnak kicsinynek kellene lennie, már valódi martyrnőt csinált némely asszonyból. Pedig a szépség tiszta fogalmai szerint egy magas, erőteljes nő, túlságosan apró lábakkal nem tökéletes többé. A lábaknak a test többi részével összhangban kell állniok, példa erre bármilyen görög szobor, mely soha sem fog aránytalanul apró kezeket vagy lábakat felmutatni. El tehát a szűk czipővel, mely viselőnőjét, azon kinok következtében, melyeket okoz, elrútítja, rosszkedvüvé teszi s járását megrontva, ugy tünteti fel, mintha sántítana! El főkép azért, mert tönkreteszi a lábak egész szépségét és keményedéseket, tyúkszemeket és egyéb ilyen eléktelenítő és fájdalmas bajokat okoz.

A czipő vagy topán ne legyen sem igen bő, sem igen szük, s főkép nem rövid, hanem teljesen a lábra illővé készüljön. Topánt elegáns nő sohase hordjon szövetből, hanem csakis finom bőrből, mely úgy simúl a lábhoz, mint a keztyű, s ezen bőrre semmiféle ékítményt ne alkalmazzon, se csokrot, se rozettet, legfeljebb tüzdelést.

A talp vastag legyen, hogy nedvesség ne szürődhessék át s a kövezet ne bánthassa a láb finom bőrét. A sark három-négy cent. magassággal birjon – magasabb sarkat már a járás szépségének rovására viselnek. Nyáron a félczipő tanácsosabb, mint a topán, ez szinte bőrből legyen. Salonban ellenben bársony, selyem, atlasz s más efféle egészen kivágott hímezett, csipkés, csattos czipőcskék viselhetők; de ezek se legyenek valami szűkek, nehogy viselőnőjük jó kedélyét megrontsák.

 

Szabó Krisztián cipészmester: A szakma szépségei

Mindig is kedveltem a régi dolgokat. Ezek szerencsére a cipész mesterségben is jelen vannak.

A régi, hagyományos gyártási eljárásokkal készült lábbelik máig a legértékesebb termékek közé tartoznak. Akárcsak a szerszámok, melyek nélkülözhetetlenek a készítésben. A köztudatban azonban kevésbé ismertek ezek a csodálatos eszközök, ezért ejtek róluk néhány szót.

Tizenhét éves koromban, mikor már szereztem némi gyakorlatot, és ismeretet a cipész mesterségben, összeállítottam néhány régi jó szerszámból egy kisebb készletet. Tudni kell, hogy ebben a szakmában a régi szerszámok a legjobbak. Anyagminőségüket, használhatóságukat, esztétikai kivitelezésüket tekintve egyaránt. Az említett szerszámokat gondosan megtisztítottam, és faápolóval is átkentem. Mindez olyan élményt adott, mintha varázseszközök lennének. A múltból érkeztek, egy régi világ stílusát őrzik, és ez kiárad belőlük. Régen élt, nagyszerű szerszámkészítő mesterek alkotásai. Megadják a lehetőséget, hogy általuk elkészülhessenek a legjobb munkák, és egyben magas mércét is állítanak a munkavégzést illetően. Mert hozzájuk méltó módon kell velük dolgozni. És ha ez sikerül, nagy élményben lehet részünk. Egyrészt ha elkészül egy szép, és jó, kézzel varrott cipő a megrendelő, és a készítő örömére egyaránt szolgál. Másrészt pedig a készítés élménye. A fáradságos, akár fájdalommal is járó munka rendkívüli élményben részesítheti a munkavégzőt. Ezt saját tapasztalatból is mondom, és más szaktársak is beszámoltak erről. Ilyenkor eszembe jutnak a régi mesterek, elképzelem, ők vajon hogyan dolgoztak, milyen volna beszélni velük? Ilyenkor úgy érzem, hogy egy jóval nagyobb szakmai társadalomnak vagyok része. És ez nagyon jó, majdnem hogy misztikus érzés.

  

Márai Sándor: Szindbád hazamegy (részlet)  

A lépcsőház egyik szögletében, a földig érő tükör peremén fekete üvegtáblákon aranybetűkkel hirdették belvárosi kereskedők áruikat és címüket. E cégek java része régen megszűnt már, éppen úgy, mint ahogy kihalt a közönség, amely e fürdőben elhelyezett hirdetésekből tudta meg, kinél kell farsangi hosszú fekete kesztyűt vásárolni vagy meleg alsót, melyet bokánál madzaggal kell megkötni, s még a koporsóba is elkíséri az embert. Szindbád megállt e múlt századbeli céghirdetések előtt, s hosszan elgyönyörködött a fekete üvegre rögzített aranybetűs szövegben. Kínáltak itt kézzel varrott cúgos cipőt, melyben a kényes és érzékeny lábak is fürgén lépdelnek, mintha az élet örökös lakodalom lenne. „Ez volt a legfinomabb viselet – gondolta elismerő emlékezéssel Szindbád. – Egy szép, hosszúkás formájú, vizsla kutya színű, sárga everlasting cipő, melyet este egyetlen mozdulattal rúgott le az ember a lábáról!” De már itt, a fürdő vendégei között sem viselt senki cúgos sárga cipőt.
 

Henry Gidel: Coco Chanel (részlet)

Gabrielle ugyanilyen műgonddal válogatja össze a cipőket is a modelljeihez. A lábbelit Raymond Massaróval gyártatja, akinek már az apja is beszállítója volt, a nagyapja pedig Karputalah maharadzsájának varrta a cipőket. Raymond apja, Lazare készítette Gabrielle cipőit is 1938-tól kezdve. Amikor a divattervezőnő újraindítja a cégét, természetesen Massaróékhoz fordul. Raymond Massaro elmesélte nekünk néhány, Gabrielle-lel kapcsolatos emlékét, melyek nincsenek híján némi pikantériának: volt, hogy csak az idősebb Massarót akarta, máskor meg, ki tudja, miért, csak a huszonöt éves fiát bírta elviselni. Rengeteget tréfálkoztak ezen a családban, és fogadásokat kötöttek, mikor kit választ… De mi történt volna, ha a szeszélyes Cocónak nem kellett volna egyikük sem? Nem nagyon aggódtunk, mosolyog Raymond Massaro – mert a nagybátyám is cipőkészítő volt, ő volt a tartalékunk, akit előhúzhattunk volna erre az esetre, ám ilyesmire szerencsére sosem került sor. Massaro és Chanel együttműködése gyümölcsözőnek bizonyult, hiszen ennek köszönhetjük a híres bézs szandált, fekete orral nappal viseletnek, arannyal estinek, elasztikus pánttal, mely szabadon hagyta a sarkat, és kiküszöbölte az ormótlan fémcsatot. Ez a modell és a változatai 1958 óta – ha lehet így mondani – koptatják a járdát… Legfőbb előnyük – Gabrielle pontosan erre törekedett -, hogy kisebbnek mutatják a lábfejet (a két színnek köszönhetően), megnyújtják a lábszárat, és könnyeddé teszik az alakot, ami neki magának is nagyon fontos volt… A közös elképzelés aprólékos és hosszadalmas kivitelezése során Massaro csodálattal látta, milyen megszállottan törekszik híres ügyfele a tökélyre és egyszerűségre.

Ezek után Gabrielle akár önzőnek és zsarnokinak is mutatkozhat: egy augusztus 15. előtti estén, pedig tudja, hogy a férfi másnap nyaralni indul, kijelenti, hogy most azonnal (nyár közepén!), csizmát akar csináltatni magának. Szerencsére Massarónak van egy, pontosan az ő lábára illő kész darabja. A furfangos cipész csak másnap szállíttatja ki hozzá, hogy Coco azt hihesse, egész éjjel dolgozott rajta. Gabrielle mindezt természetesnek veszi. Egy másik alkalommal a férfi telefonhívást kap a Cambon utcából, kérik, hogy rögvest menjen át a stúdióba,* hogy méretet vegyen egy manökenről. Mivel éppen egy nagyon jó ügyfele van nála, nem tud azon nyomban eleget tenni a kérésnek. Amikor végre felszabadul, és indulni készül a műhelyéből, újabb telefont kap: közlik vele, hogy most már felesleges elmennie, hiszen a kérdéses manökent „kirúgták”… Massaro ma is nevet az eseten. Az ő szakmájában azonban kevés dolgon lepődik meg az ember. A családja és ő maga is nagyon sok mindent láttak…

*Egy negyedik emeleti helyiség, ahol a modelleken dolgoztak.

 

Ohashi: Testről olvasás – A keleti diagnosztika könyve (részlet)

Amiről a cipők mesélnek

Még a cipőnk is elmesélheti rólunk az életünk történetét.

Mindig szívesen mondom el egy japán falusi fogadó, vagyis ryokan tulajdonosának esetét. Ez a fogadós nagyon bölcs ember volt. Titokban nagyon kitanulta a keleti diagnosztikát. Japánban az a szokás, hogy ha belépünk egy házba, akkor előbb levesszük a cipőnket, tehát belépés előtt a ryokan látogatói is így tesznek. Ennek a bizonyos ryokannak a bölcs tulajdonosa pusztán csak a levetett cipők megvizsgálása alapján fel tudta mérni viselőjük jellemét, és ennek figyelembevételével döntötte el, hogy melyik vendéget melyik szobában helyezze el. Például meg tudta állapítani, hogy ez vagy az a vendég alvás közben horkol, és ilyen esetben az illetőt a többiektől távol eső szobában helyezte el, hogy senkit se zavarjon az alvásban. A fogadós azt is látta, hogy melyik vendéget kell a fürdőszoba közelébe helyezni, és azt is, hogy az illető előre fizessen, vagy jó lesz utólag is. A vendég cipőinek minőségéből a fogadós felmérte, hogy az mennyire fizetőképes. Ennek alapján ez a bölcs ember már tudta, kivel legyen nagyvonalú, és kivel fizettessen teljes árat.

Régóta tanulom már a keleti diagnosztikát, tehát régóta figyelem a cipőket gazdájuk jelleme, egészségi állapota és életirányultsága jelei iránt kutatva. A cipőnek természetesen a talpa a legrejtettebb része. De ne feledjük, mindig a legrejtettebb részeink a legárulkodóbbak. A cipő azért annyira érdekes, mert viszonylag a legkevésbé tartozik hozzá az öltözékünk többi részéhez, ugyanakkor a legtöbb odafigyelést és rendben tartást igényli. Sokunk viszolyog mások piszkos inge vagy összekoszolódott öltönye láttán, de mások cipőjének piszkosságát általában jól toleráljuk. Akinek jól ápolt a cipője, az olyan ember, aki mindig nagy gondot fordít élete részletkérdéseire.

A cipő másik érdekes jellegzetessége, hogy közvetlenül jelzi viselője anyagi helyzetét. Cipővásárláskor szinte soha nem költekezünk jobban, mint amennyit tényleges tehetőségeink megengednek. Akinek szerények az anyagi körülményei, az sokkal inkább vesz olykor-olykor egy drágább öltönyt, ruhát vagy nyakkendőt, mintsem hogy cipőre költsön sokat. Ha valakin nagyon drága cipő van az általában tényleg gazdag ember.

Hogy valakiről diagnózist állítsunk fel a cipője talpa alapján, ahhoz meg kell néznünk, hogy viselés közben hol mutatkoznak kiegyensúlyozatlanság nyomati – vagyis a cipő mely részein nagyobb a kopás. Mindenki egyenetlenül helyezi el a testsúlyát a talpán. Japánban mérőskálát alkalmaznak annak megállapítására, hogy a vizsgált személy melyik részre helyez több testsúlyt – az orrészre, a sarokra. A belső peremre vagy a külső peremre. A mérőskála számítógéppel áll összeköttetésben, és a komputerelemzést készít az illetőről annak alapján, hogy talpa melyik részére nehezít nagyobb testsúlyt.

De elég csak ránéznünk egy pár cipőre, és máris sok mindent meglátunk tulajdonosa általános strukturális aránytalanságaiból: hová helyezi a testsúlyát, széles vagy keskeny a lábfeje, túlsúlyos-e, vagy esetleg könnyű léptű. Az előadásaimon néha azzal szórakoztatom a hallgatóimat, hogy a levetett cipők közül találomra felkapok néhány párat – nem is tudom, kiét -, és elemezni kezdem viselőik karakterét. Ha például a cipő első két lábujj körüli elülső része kopottabb, mint a többi része, akkor már tudom, hogy gazdájának gyomor meridiánja nagyon aktív. Ez azt jelenti, hogy az illető mindig éhes, következésképpen türelmetlen természetű, és sokat idegeskedik előre az események kimenetele miatt – mert fél, hogy vágya, vagyis az éhsége kielégítetlenül marad. Az ilyen embereknek jó az étvágyuk, és az életet is habzsolni akarják, ám türelmetlenségük belekergeti őket a balszerencsébe. „Ennek a cipőnek a gazdája sokszor beverte már a fejét” – mondom. Ha a cipőnek a sarkán mutatkoznak a túlzott kopás jelei, az arra utal, hogy az illető veséi túlhajszoltak. Valószínűleg túl sok folyadékot vesz magához, és alighanem fáj a háta alsó része. Könnyen lehet, hogy lomha, könnyen elfárad és félénk – aggódik a jövője miatt, és fél kihasználni a lehetőségeit. Az ilyen ember biztonságot keres, de aligha találja meg. Természetesen nem kalandvágyó típus. A talpboltozat környéke a lép és a máj állapotáról tudósít – ez a két meridián végighalad a lábfej belső oldalán. Ha a cipőnek ez a része kopott, az azt jelzi, hogy gazdája valószínűleg ikszlábú, és testsúlya túl nagy részét helyezi talpa belső oldalán a boltozat felőli részre. Mája és lépe túlterhet. Az illető meglehetősen társaságkerülő, félénk és esetleg frusztrált, különösen szexuális téren. Ivarszerveivel gondjai lehetnek, és ez tovább rontja az ellenkező nemhez fűződő viszonyát. Mindig zavarba jön, ha fontos döntést kell hoznia. Alighanem fáj a nyaka és a válla, ennek oka testúlyának és testtartásának kiegyensúlyozatlansága.

Bizonyos fokig uralkodni tudunk az arcunkon (némelyek ebben kimagaslót nyújtanak), de a lábujjunkkal nehéz színészkedni, vagy azzal is, hogy hogyan helyezzük el a testsúlyunkat a talpunkon. Így hát ezek a jellemzőink sokkal valósabbak, és sokkal többet mutatnak be arról, hogy ki is vagyunk igazából. Ha például a cipőtalp külső oldala kopottabb, az arra utal, hogy a viselője többé vagy kevésbé ó-lábú, és testsúlya nagyobb részét talpa külső részére helyezi, oda, ahol a hólyag- és az epehólyag-meridián halad. Az ilyen ember szereti a fűszeres dús ételeket, de amúgy nem válogatós. Valószínűleg túlsúlyos, harag, félelem és rosszindulat jellemző rá. Nehezére esik döntéseket hozni, és alighanem gyakorlatias természetű. Könnyen lehetséges, hogy fáj a válla, ezt az egyenlőtlen testsúlyelosztásából eredő kiegyensúlyozatlansága okozza. Néha olyat látunk, hogy a cipőnek a nagylábujj körüli része kopottabb a többihez képest, ez azt jelzi, hogy a cipő gazdájának a májenergiája túlteng. Az ilyen ember ambiciózus, célorientált és a munka megszállottja. A harag is ott lappanghat benne a felszín alatt, de igyekszik erőt venni rajta.

Ha a cipő tiszta, az pedáns embert jelez, aki sok gondot fordít a részletekre. Ha csak amúgy mérsékelten ápolt a cipő, akkor gazdája olyan ember, aki kevésbé kényes a hírnevére. Az ilyen emberek inkább az egyéniségük lényegi részére vagy a munkájuk minőségére összpontosítanak. Ha a cipő nagyon piszkos vagy elhanyagolt, akkor tulajdonosának alighanem nagy a káosz az életében – ennek valamilyen testi vagy mentális betegség lehet az oka, vagy esetleg pénzügyi nehézségek.

Cipőnk szaga az étrendünkről nyújt tájékoztatást. Ha a cipőből erős, átható, savanyú szag árad, tulajdonosa vélhetőleg túl sok állati eredetű táplálékot eszik, beleértve a tejtermékeket is, továbbá túl sokat izzad, ami a vese túlterheltségének jele, valamint valószínűleg túlsúllyal és magas vérnyomással küszködik. Ha a cipőnek édes a szaga, gazdája túl sok édességet fogyaszt, és alighanem valamilyen problémája van a lépével és a hasnyálmirigyével, például hiperglikémia vagy cukorbetegség. A sós szag a vese túlhajszoltságára utal, a csípős szag pedig a vastagbél valamilyen kiegyensúlyozatlanságára.

A foglalkozásról is tájékoztathat a cipő. Ha a jobb cipő sarka kopottabb a baléhoz képest, akkor tulajdonosa valószínűleg sok időt tölt autóvezetéssel. A jobb cipősarok kopottsága abból ered, hogy mindig rajta van a gázpedálon. Akinek sok időn át állnia kell, annak a cipője oldalt kidudorodik vagy kitágul, mert a testsúly nyomása miatt a lábfej kiszélesedik és ellaposodik.

A cipő sem más, mint a testünk többi része. A mikróban ott van a makró – ez azt jelenti, hogy a szervezet legkisebb része is magában hordozza az egész szervezet sajátosságait. Nem is annyira az fontos, hogy mit vizsgálgatunk a cipőn vagy egyáltalán a test bármelyik részén, hanem az a legfontosabb, hogy miért vizsgálgatjuk.